A Piktor, így nevezték Badacsonyban Egry Józsefet, akit vagy tábori festőállványával lát­tak baktatni a szőlők kö­zötti földutakon, vagy horgász­botjával, szákjával felszerelkezve bandukolni a „ma­gányát védő” kes­keny pallós bejárójú Ba­laton-parti horgász­stég­hez. A suhancok és a kisdiákok Pik­tor bácsi­nak hívták. So­vány, szikár figurája, erős, ruganyos, férfias járása még hajlottabb korában is megmaradt.

Moz­gékony, nyugtalan ujjai sokszor babráltak hol cigarettával, hol ceruzával, valamivel. De ezek csak a külső, felületes szem­lélő benyo­má­sai a festőről. A róla készült fotók és a róla mintázott szobrok is ak­kor iga­zán figyelemre mél­tók, amikor – köze­lebb menve hozzájuk – sokhieroglifájú, ráncokkal barázdált arcá­ról, figyelő, felejthetetlen te­kintetéről szólnak.

„A Balatonnak sajátos jelenségei, opálos színei, párás fényei, ismétlődő vonal­rit­musai van­nak. Gyors változatai a miszti­kus délibábos jelenségek­től az elvont absztrahálásig... A Bala­ton párás fényei átalakítják a reális formákat, tárgyakat.
A távlatok, perspektívák szüntelenül változnak, alakulnak, és a fé­nyek maguk is képi formát kapnak.”
Egry József

Több mint harminc évet élt a Balaton partján. Leg­főbb szenvedélye magá­nyos időtöltés, a horgászás volt. A nádas mellett, a víz és a fölötte változó tüne­ményű párás fények közt, szótlanul, „éber szívvel” figyel a horgász. Horgászat ürügyén a Piktor a tájat nézi, szemlélődik. Semmi másra nem ügyelve har­móniát teremt ég és föld, a világ és önmaga között. Ha kellő érzékenységgel és időt nem mérő figye­lem­mel „hallgatja” a tájat, alázattal mindaz iránt, ami kö­rülveszi, a külvilág dolgai a természet rendje szerint foglalják el helyüket a szívében, mint a régi idők keleti festőinél.

Erre a teremtő magányra nagyon vigyázott, nem engedte megtörni senki­nek.  Díjak, elismeré­sek már nem számítottak neki. A parton csöndben szemlélődő horgász minden érzékszervével a kö­rülötte levő, napfénnyel átitatott világot szívta magába. Festményeinek él­mény­anyagát minden porcikájával átélte és rögzítette. Egryék igen elszigetel­ten éltek Badacsonyban, elő­ször fenn a hegyen, majd, miután megépült, a Bala­tonhoz közeli há­zuk­ban.  Ber­náth Aurél el­mondja, hogy az 1951 nyarán el­hunyt festő temetésekor koporsója mellett a házuk előtti fügebokor karéjos leveleinek árnyékában, a ministráns­gye­re­kekkel és a pappal együtt kilencen állottak.

Mintegy harmincnégy évi badacsonyi év után ma, mikor a világ ismét pénzben méri az értéket, Ba­dacsonyban is sznob módon, saját érzékeinkre érzéketlenül, idegen művészi teljesít­mé­nyekre próbálnak figyelni, s nem értik, hogy itt, a Balaton partján nekünk Egry zseniális teljesítményét, géniuszának azt az egyszeri és megismételhetetlen művészetét kellene büszkén bemutatnunk és ismertté tennünk, amire ő az egész életét tette.
(részlet Gopcsa Katalin tanulmányából, az Egry József kötetből)